A százlábúak a magyar észak kivételével mindenütt honosak, nevezetesen a forró égöv alatt fordulnak elő nagy számban, ahol sok igen nagy, és még magára az emberre is veszélyes faj él.

A nehézkes ezerlábúakkal szemben a százlábúak csaknem valamennyien mozgékony, gyorslábú állatok, amelyeknek chitinpáncéljában soha sincs mész. A fejen a csápokon kívül oldalt fekvő pontszemeket találunk, sőt van egy csoport, a Scutigeridák, amelyeknek fajain már facettás szemeket találunk. Egy másik csoport tagjainak egy pár Tömösváry-féle szerve van. A fej mögött hosszú, hajlékony, sokszelvényű törzs következik, amelynek szelvényei azonban nem lettek ikerszelvényekké, hanem önállóak maradtak.

A százlábúak szájrészei már emlékeztetnek a rovarok rágó szájrészeire. Az erőteljes, több részből összetett rágó mögött két pár állkapcsot találunk, a középső és hátulsó állkapcsot, amelyeken rendesen tapogató van és a középvonalban egy-egy alsóajakszerű lemezt képezve összeállanak. Ezt a három pár szájrészt a százlábúaknál alulról többé-kevésbbé elfedi egy pár hatalmas állkapcsi láb, amely mint két hatalmas harapófogó ül a fej alsó oldalán. Az állkapcsi láb fontos védő- és támadófegyver, mert végkarmuk csúcsán nyílás van és itt szájadzik ki a fejben lévő páros méregmirigy, úgyhogy a százlábú minden marásánál valami méreg áramlik a sebbe és a zsákmányt vagy az ellenfelet gyorsan megbénítja. A nagy trópusi fajok marása még az emberre is komoly következményekkel járhat. A százlábúak lábai párosával találhatók a törzsszelvényeken, mégpedig az oldalakon. A kifejlett állatok lábainak száma 15 és 173 pár közt ingadozik és mindig páratlan számú, kivéve néhány abnormitást, amikor a lábpárok száma páros volt. A törzsön lévő sok, egymással egyenlő lábbal, amelyekkel sok százlábú majdnem villámgyorsan tud mozogni, ellentétben áll az elütő alkotású leghátulsó lábpár, a véglábak, amelyeket sok faj mint uszálylábakat vonszol maga után, míg más százlábúak, pl. egyes skolopendrák, véglábaikat védekezéskor mint fogókat használják és megpróbálnak velük csípni. A véglábak és a végbélnyílás közt még két kis jelentéktelen szelvény van, amelyeken legfeljebb egészen rövid lábfüggelékek vannak. Ezek a szaporodás segédeszközei.

A százlábúak teste mirigyekben gazdag. Különösen fontosak a csípőmirigyek, amelyek sok fajon a hátulsó lábak csípőjén, vagy pedig, mint a skolopendráknál és a Geophilidákon, a véglábon nyílnak. A csípőmirigyek sok százlábúnál szálas anyagot választanak el, hasonlóan a pókok szálaihoz. Sőt vannak olyan kis százlábúak, amelyek a pókok bevált módjára valamely magas helyről fonalukon le tudnak ereszkedni.

A lélekzés szerve a gazdagon fejlett trachearendszer, amelynek alkotása azonban olyan különböző, hogy a két alosztály elkülönítésére használhatók fel. A bélcsatornába két hosszú Malpighi-edény nyílik. Az ivarnyílás helyzete más, mint a soklábúak első három osztályánál (Diplopoda, Pauropoda, Symphyla). Ezeknél, mint láttuk, az ivarnyílás elől van, ezért ezt a három osztályt Progoneata néven össze is szokták foglalni. A százlábúaknál ellenben az ivarnyílás a test végén van, a hasoldalon a végbélnyílás előtt. Mivel a rovaroknál is ez az eset, a két csoportot Opisthogoneata néven egyesíteni is szokták.

A százlábúak éjjeli rablók, amelyek kövek alatt, földrepedésekben, fakéreg alatt vagy más sötét rejtekhelyeken járnak zsákmányuk után, vagy az éj félhomályában kóborolnak zsákmányra éhesen, nappal azonban nem merészkednek ki a világosra. Fabre azt gondolta, hogy ezeknek a gyilkos állatoknak a hímje fél a nőstényhez közeledni és a felfalástól való félelmében megelégszik azzal, hogy a szilárd töltényszerű tokokba zárt ondóját a nőstény közelében leteszi és azután gyorsan kereket old. Az újabb vizsgálatok szerint azonban ez nem helyes, mert sok minden szól a mellett, hogy az ivarok valóban egyesülnek és így vitetnek át az ondótokok. A százlábúak fejlődése meglehetősen különböző. Egyeseknél még az anamorphozis (hemianamorphosis) játszik nagy szerepet: amikor a fiatalok a petéből kibújnak, még egészen tökéletlenek, csak hét lábpáruk van, a többiek pedig csak a későbbi vedlések során fejlődnek ki egymásután. Az összes anamorph fajok nősténye petéit minden különösebb gondoskodás nélkül rakja le. Másképpen van ez az epimorph százlábúaknál. Ezeknél a nőstény spirálisan a peterakás köré csavarodik és addig őrzi azt, amíg ki nem kelnek a fiatalok, amelyeknek már minden testszelvényük és lábuk megvan.