Az ezerlábú elnevezést nem kell szószerint érteni, mert az idetartozó fajok közt egy sincs olyan, amelynek valóban ezer lába volna, úgyhogy az elnevezés csak utalás akar lenni ezeknek az állatoknak a sok lábára. Mivel a has középvonala közelében eredő lábak igen rövidek és gyengék ahhoz, hogy gyors előrehaladásra képesítenék az állatot, azért az ezerlábút nem látjuk olyan gyorsan tovarohanni, mint más állatokat, hanem általában valami megfontoltsággal és kényelmes nyugalommal veszik útjukat, miközben összes lábuk olyképpen jön egymásután mozgásba, hogy valóságos hullámok képződnek belőlük, amelyek lassan haladnak hátulról előre.

Az ezerlábúakat (Chilognatha) a később említendő Pselaphognathákkal a Diplopodák osztályába egyesítik, amelynek tagjain mindig a törzsszelvényeknek nagyon sajátságos összenövését figyelhetjük meg. Amint az ezerlábúak többé-kevésbbé hosszúra nyúlt törzsén fáradság nélkül megállapíthatjuk, minden két egymásra következő szelvény összeforradt egymással és így külsőleg egységes ikerszelvénnyé lett, amelyen ezért nem egy, hanem két lábpár van. Csak a négy első törzsszelvény és az utolsó testszelvény kivételek, mert sohasem nőnek össze és ezért mindig legfeljebb egy pár láb van rajtuk. Az ikerszelvények és ennek megfelelően a lábpárok száma is, némely fajon igen tekintélyes lehet; a legnagyobb egy óriási, a Seychell-szigeteken élő fajnál, a Spirostreptus seychellarum Desj.-nál, amelynek 75 törzsszelvényén 139 pár láb van.

Az ezerlábúak aránylag nagy fején elől, messze egymástól két rövid csáp ered, jobbra és balra pedig egy-egy csoport kis pontszem van, amelyek, szerkezetük után ítélve, az éles és pontos látásra meglehetősen alkalmatlanok és némely fajnál egészen hiányzanak. A látóképesség az ezerlábúaknál sohasem játszik nagy szerepet. Csápjuk mögött némelykor egy másik, egyelőre ismeretlen rendeltetésű páros érzékszerv van, amelyet Tömösváry Ödön magyar búvár fedezett fel és róla Tömösváry-féle szervnek neveznek. A szájrészek közt megkülönböztetjük a hatalmas, párosoldali állkapcsot, amely a nagy, rendszerint harapásra szolgáló és több darabból összetett elülső állkapcsokból (mandibulae) áll. Mögötte következik az ajakállkapcsi készülék (gnathochilarium, hypostoma), sajátságos, lényegében kétoldali és egy középső darabból álló képződmény, amelynek összetétele részleteiben olyan bonyolult, hogy sokáig azt gondolták, hogy felépítésében két állkapocspár vesz részt. Az ajakállkapcsi készülék azonban mégis csak egyetlen állkapocspár összenövéséből keletkezett, amely a középső állkapocsnak (maxilla) felel meg, míg a második maxillapár, amennyire tudjuk, az összes ezerlábúaknál hiányzik.

Az ezerlábúak túlnyomóan éjjeli állatok, általában kerülik a vakító napfényt és jobban szeretnek csak a sötétség beálltakor táplálékuk után járni, amely főleg különböző növényi anyagokból, korhadó növényrészekből, lágy gyümölcsökből, gumókból vagy nedvdús gyökerekből áll. Száraz helyeken nem találjuk őket, mert a bizonyosfokú nedvesség minden faj számára fontos életszükséglet. Azok közt a védőeszközök közt, amelyeket a természet az ezerlábúaknak adott, elsősorban a kemény, elmeszesedett chitinbőrt kell említenünk, amely sok ragadozó ellen áthatolhatatlan védőpáncél. Ehhez járul még, hogy a legtöbb ezerlábúnak az a szokása, hogy veszély esetén összegömbölyödik, miáltal egyrészt a sok fínom, hasoldalon lévő lábukat védik, másrészt a békebontónak támadási felületül keménypáncélú hátukat mutatják. Ez azonban még nem elég, mert a hátpáncél alatt a legtöbb fajnál különleges védőmirigyek vannak. Ezeknek többnyire páros nyílásai, amelyeket foramina repugnatoriának neveznek, a halványszínezetű ezerlábúakon, mint sötét foltok páros sora, szabadszemmel is láthatók. Ezeken a helyeken némelykor gázállapotú, leginkább azonban mint nedvek, különleges anyagok választódnak el, amelyeknek rendesen sajátságos, gyakran csípős, szúrós szaguk van. Ha a Julus-nembe tartozó közönséges ezerlábúink közül a kezünkbe veszünk egyet, csakhamar észrevesszük ezt a szagot. Különösen kellemetlen ez a Pachyiulus foetidissimus Mur. nevű fajnál, amelyről felfedezője, Muralewicz a következőket mondja: „Az állat csípős fokhagymaszagot terjeszt. Több évig alkoholban volt példányok olyan szagot árasztottak, hogy vizsgálatuk nem kis fáradságot okozott.” Bizonyos ezerlábúak védőnedve keserű mandulaszagú és a kémiai vizsgálatok bebizonyították, hogy ezeknek az állatoknak a mirigynedvében kéksav van. Az Észak-Amerikában honos Polyzonium rosealbum Cook védőmirigyeitől elválasztott anyagnak égető kámfor íze és szaga van, amely anyag különben sehol sem fordul elő az állatvilágban. A hazai Julus-fajok védőnedvével is végeztek kísérleteket, amennyiben egerek bőre alá fecskendezték. A következmény az volt, hogy az így kezelt rágcsálók bénulási tünetek közt hamarosan megdöglöttek. Úgy látszik, a mérges anyagok főleg belsőleg hatnak; külsőleg a sértetlen emberi bőrön mindenesetre ártalmatlanok, úgyhogy veszély nélkül megfoghatunk élő ezerlábúakat. A védőnedvek jelentősége bizonyára abban van, hogy az ellenséget elriasztják, mert az ezerlábú, ha nem is minden, de sok állatra nézve teljesen élvezhetetlen falat.

Az ezerlábúak hosszú, csőalakú belébe a közép- és utóbél határán egy pár Malpighi-edény (kiválasztószervek) nyílik. A lélekzést csőalakú tracheák végzik, amelyek chitinnel bélelt zacskószerű bemélyedésekből, a stigmazacskókból erednek, melyeknek nyílásait a lábak mellett oldalt találjuk. Sok ezerlábúnál másféle természetű légzőszerveket is találunk, amelyek azonban csak igen nedves levegőben használhatók. Ezek vékonyfalú, rendesen betüremkedett zacskók (ventrális zacskók), amelyek a lábak csípői mellett feküsznek. Ha belülről a vér a zacskókba nyomul, akkor kitüremlenek, mint kis, vékony, vérrel telt hólyagok és ekkor a nedves környezetben éppen úgy működnek, mint a kopoltyúk.

A hosszúra nyúlt ivarmirigyek a százlábúakon nagyon messze elől nyílnak, a második és harmadik lábpár közt a hasoldalon. A páros nyílásokon, amelyek itt vannak, a hímeknél némelykor kis vesszőszerű függelékek fordulnak elő, de az ondó átvitelére mégsem ezek szolgálnak, hanem különlegesen átalakult lábak, a párzólábak (gonopoda), amelyek sajátságos horog- vagy szarvalakjukkal tűnnek ki. A párzólábak rendesen meglehetősen elől, rendszerint a hetedik törzsszelvényen foglalnak helyet (Proterandria), ritkábban egészen hátul, az utolsóelőtti testgyűrűn (Opisthandria). Mivel az ondó az ivarnyílásokból nem tud minden további nélkül a minden esetben tovább hátul fekvő párzólábakhoz jutni, a hímnek a párzás előtt többé-kevésbbé össze kell gömbölyödnie, ha párzólábait ondóval meg akarja tölteni.

A fiatal ezerlábúak a petehéj feltörésekor nagyon tökéletlen állapotban jönnek a világra, mert először csak fehéres, tehetetlen lények, kevés testszelvénnyel és legfeljebb három lábpárral, amely mögött némelykor még néhánynak a kezdeménye már a bőr alatt rejtőzik, hogy a következő vedléskor megjelenjék. Amíg az ezerlábú fel nem nőtt, minden vedlésekor bizonyos számú új testgyűrűje és lábpárja jelenik meg, amelyek szabályszerűen az utolsó lábat viselő gyűrű és a testvégi gyűrű közé iktatódnak be, amíg végre az utolsó vedléssel a lábak száma teljessé válik és a fejlődés vagy „anamorphosis” befejeződik, amikor egyidejűleg az ivarérettség is beáll. Egyes ezerlábúaknál az összes szelvények és lábak kialakulása után még egy vedlésre van szükség, amíg az állat az ivarérett utolsó stádiumát eléri. Ezt a kissé eltérő fejlődésmenetet Verhoeff hemianamorphosisnak nevezte el.

Az ezerlábúak csoportja ősrégi. Néhány jól megtartott kőszénlenyomat bizonyítja, hogy már a kőszénkorszak erdeinek derengő világosságában nehézkes ezerlábúaknak kellett megfontoltan a talajon mászkálni. Ezek közt az ezerlábúak közt ugyan egyeseknek még nem voltak ikerszelvényeik, más fajoknál azonban már megkezdődött a testszelvények kettőnként való összeolvadása, miközben azonban, mint az ásatag Pleuroiuluson még egy fínom válaszvonal látható marad. Végül voltak fajok, amelyek testalkotásuk tekintetében már a mai alakokhoz hasonlítottak. A számos faj közül, amelyek az egész földön el vannak terjedve, csak a figyelemreméltóbbakról emlékezhetünk meg.